Vízesés, jégvarázs, mézeskalács

Téli barangolás Horvátországban 2.

Zágrábból kiinduló csillagtúránk déli irányban újabb különleges élményekkel kecsegtetve folytatódott, kiemelt célpontunk ezúttal az autóval alig két óra alatt elérhető Plitvicei Nemzeti Park és a világörökségként számontartott tórendszer, amely nemcsak nyáron, hanem télen is fantasztikus élmény. Útba esett Slunj városa, amelynek Rastoke-vízesés nevű része az útikönyvek és a baráti ajánlások szerint is kihagyhatatlan.

Nem csalódtunk, Karlovac (Károlyváros) után dél felé haladva nagyjából félúton valóban megérkeztünk a fehéren habzó vizek világába. A Slunjčica nevű folyó, összegyűjtve a hegyekből csordogáló kisebb patakok vizét, egy darabig az út mellett kísért bennünket. Aztán ahogy a Slunjig felfelé kanyargó út beszorult a télen lombjukat vesztett erdőkkel borított dombok közé, csak kapkodtuk a fejünket, hogy lássuk a kisebb-nagyobb, magas sziklákról lezúduló, vagy lépcsőzetesen a folyóba zuhogó vízeséseket. Váratlanul bukkantak a szemünk elé egy-egy fa mögül vagy öreg ház udvaráról rohanva a mélybe. Sűrűn kattintgattunk a telefonokkal, hogy lehetőleg mindegyiket meg tudjuk örökíteni. Pedig az igazi meglepetés, a nagy vízesés még ezután következett, ahogy beljebb sétáltunk a különleges kis faluba. Több száz éves faházak, még ma is működő vízimalmok között tárult elénk a lépcsőzetes sziklákon méltóságteljesen hömpölygő vízfolyam, amely itt ömlik a Korana nevű folyóba, hogy végül a Plitvicei-tavak vizével egyesüljön.

Rastoke-vízesés

Slunj város Rastoke-vízesés nevű településrészének kevés az állandó lakosa, a régi faházak már inkább nyaralóként, vendégfogadóként főként a turizmust szolgálják. Mint megtudtuk, a gyors patakok egykor 22 vízimalmot is működtettek, egybe mi is benéztünk, hogy lássuk, miként őrölik a gabonát a híres, különösen jó ízű rastokei kenyérhez. Az ősi városrészbe a napóleoni időkben épült hídon lehet ma is bejutni, amely szerencsére túlélte a délszláv háború pusztítását, a műemlék híd felrobbantása nem járt sikerrel. Viszont a Buk, a legnagyobb vízesés 1995-ben komoly sérülést szenvedett, amit persze a látogatók ma már nem vesznek észre. Az viszont tény, hogy a városnak sok magyar vonatkozása van, a török időkben a Frangepán-család erőddel védte a területet, amely a történelem során az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlásáig a Magyar Korona alá tartozott.

Rastoke

Lehetséges, hogy valakinek ismerős is lesz majd a hely, anno itt forgatták ugyanis a jugoszláv Winnetou-filmek bizonyos részeit, a romantikus Rastoke tökéletes díszletéül szolgált az indián falunak, amelyre egy totemoszlop 1962-ből ma is emlékeztet. Csupán a véletlen műve, hogy a következő úti célunk éppen a filmsorozat másik helyszíne, a Plitvicei-tavak Nemzeti Park világszerte ismert természeti látványossága, amely 1979 óta a világörökség része. A Horvát Idegenforgalmi Hivatal meghívásának köszönhetően a híres tavak téli arcát sikerült megismernünk. Talán sokan nem is tudják, hogy a park télen is nyitva tart, előzetes bejelentkezéssel fogadja a látogatókat.

Plitvicei-tavak Nemzeti Park

A Plitvicei-tavak Nemzeti Park gyönyörű, erdővel borított hegyek között lévő völgyben fekszik, ahol több patak, kisebb folyó fut össze. Az egyedülálló egybefüggő tórendszer, vízesések, zúgók, források és barlangok tarkította vadregényes táj, ahol páratlanul értékes növény- és állatvilág jött létre. A nemzeti park területe több mint 200 négyzetkilométer, ebből a tavak felszíne összesen két négyzetkilométer. Aki nem látta, elképzelni sem tudja milyen, amikor tizenhat nagy és két kisebb tó lépcsőzetesen 92 vízeséssel kapcsolódik egymáshoz, formálva a sziklákat, amelyek kőzetét négyezer évesre becsülik.

Plitvicei tavak

Jártunk már itt tavasszal és nyáron is. A gazdagon burjánzó természet színes kavalkádja helyett ezúttal szikrázó fehérség uralta a tájat, amelynek csipkeszerű, légies szépsége álomba vagy mesébe illő. A hó, a jég és a zúzmara varázslatos világában sétálva meg sem tudtunk szólalni, szinte némán követtük a túravezetőket, akik percenként óvatosságra intettek. Az erdei ösvények nehezen járhatóak, az előző nap felolvadt hóban a megmaradt lábnyomokat a hajnali fagy jégrögökké keményítette, holdbéli táj felszínéhez hasonlóvá formálta. Amikor az erdőben nagy reccsenéssel a földre szakadt egy-egy hóval terhelt faág, a csöndben dörgéssé erősödött a hangja. A hideg szél élesen a szemünkbe mart, miközben folyamatosan rögzíteni vágytuk a hihetetlen látványt. Észre sem vettük, hogy a természet átvette a hatalmat felettünk, nem érzékeltük az idő múlását, hogy csontig hatol a hideg, köd ereszkedik fölénk, csak bámultuk fentről a szédítő fehér mélységet, melyben itt-ott az ég kékje világított a tavak jégtükrében. Nagy bátorság, jó kondíció és alkalmas lábbeli volt a feltétele annak, hogy valaki leereszkedjen a völgybe, és a nagy tóra épített pallókon végigsétáljon a nyáron sem veszélytelen, télen az adrenalinszintet különösen növelő turistaútvonalon.

Az álomból a hirtelen érkező korai naplemente sürgetése térített vissza a valóságba, no meg az, hogy mobiltelefonok akkumulátorai hamar feladták, egy-kettőre lemerültek a hidegtől. A nemzeti park barátságosan meleg éttermében az időben érkező forró tea, a forralt bor és az ízletes estebéd feltette a koronát a plitvicei tavak nyújtotta felejthetetlen téli nap élményére.

Marija Bistrica

Ehhez képest kisebb kihívást jelentett a következő nap, amikor a horvát hegyvidék népszerű zarándokhelyére, Marija Bistrica városkába látogattunk, amely a horvát tradicionális mézeskalács készítésének is a fellegvára. A külföldiek számára kedvelt turistaprogramon a beavatás vidám és sikeres volt. A saját kezűleg díszített, tükrös, piros mézeskalács szívek azóta is velünk vannak.

Akár ez is tetszhet A szerző további művei