Vannak, akik egy percet sem tudnak egyedül tölteni, a férjük elhunyta után néhány hónappal már új társuk van.
Nemrégiben egy gimnáziumi évfolyamtársammal találkoztam. Nem sok időnk volt beszélgetni, de szinte néhány mondat után a számára legfontosabb témára váltott. Mégpedig arra, hogy egyedül él. Ami neki nagyon megfelel, sőt nagyon jól érzi így magát. De mégis, időnként szinte frusztrálja, amikor arról kezdik kérdezgetni, no és a család, az unokák… Mint legutóbb is, idegenekkel utazott egy kupéban. Miután újdonsült ismerősei elmesélték, hány gyerekük és hány unokájuk van, rá került a sor: no és magának? Ahogy meséli, rögtön hatalmába kerítette a feszengő érzés. Mit válaszoljon? Legyen elutasító? Kezdje magyarázni, miért maradt egyedül? Rátartozik ezekre a kedves idegenekre, hogy neki ez így tökéletesen megfelel? Így aztán egy már korábban kialakított magyarázattal állt most is elő: korán férjhez mentem és korán el is váltam, nem születtek gyerekeim. Így alakult. Az iskolatársam egyedül él, de nem magányos. Nagyon aktív, szeret színházba járni, barátokkal találkozni. Mindennap gyalogol, és szívesen jár el programokra. Sajnálni kellene őt? Szerintem nem. Mert így is teljes életet él.
Nemrég levelet kaptam egy ötven körüli nőtől. Leírta, húsz éve elvált, egyedül nevelte fel a lányát. Nem talált új társra, de mint írta, már nem is szeretne. Jól érzi magát így is. Most – kicsit az én hatásomra is – elkezdett aktívabb életet élni, közösségbe járni. A környezete időről időre felteszi neki a kérdést, miért nem keres társat. Mert egy ilyen helyes nő – ahogy mondják neki – ne éljen egyedül, mellette férfinak lenne a helye… Biztosan jól gondolják? Csak akkor érezheti magát jól egy nő, ha férfi van mellette? Csak akkor van a nőnek értéke? Sokfélék vagyunk. Vannak, akik egy percet sem tudnak egyedül tölteni, a férjük elhunyta után néhány hónappal már új társuk van. De olyan ismerősöm is akad, aki miután egyedül maradt, szinte kivirult. Életmódot váltott, kimozdult otthonról, amit korábban nem tett.
Középkorúan és azon túl, szerintem már mindenki tudja, neki mire van szüksége. Ha társra vágyik, akkor tegyen érte, keresse. De ha jól érzi magát egyedül – és ez nem azonos a magánnyal –, akkor válassza ezt az utat. A környezet pedig jó, ha elfogadja: az illetőnek ez a járható út.
Ez az írás a Meglepetés Magazinban jelent meg.
