Magyarország 1100 éves történetének egyik legjelentősebb éve 1989

A Kádár-rendszer diktatúrájának évek óta tartó felpuhulása – a hazai, valamint a környező szocialista országokban bekövetkező ellenzéki mozgalmaknak, illetve a Szovjetunióban zajló gorbacsovi reformoknak köszönhetően – ebben az esztendőben érte el tetőpontját, és rendkívüli politikai, társadalmi, valamint életmódbeli változásokat idézett elő.

A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett diktatúrán szocializálódott társadalom az 1989-es év folyamán ébredhetett rá valójában: megtörténhet, amit addig oly kevesen reméltek, hogy Magyarország polgárai belátható időn belül ismét szuverén, demokratikus keretek között működő országban élhetnek, sorsukról, jövőjükről 45 év után ismét saját maguk dönthetnek. Ez volt ennek az évnek a tétje, és hazánk sikerrel vette az akadályokat: vér és erőszak nélkül történt meg a diktatúra lebontása, hogy aztán 1990-ben hosszú idő után ismét demokratikus, szabad országgyűlési választásokon dönthessenek további életükről a választópolgárok.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közös időnk ’89–90 című kiállítása e folyamatról kíván megemlékezni, a rendszerváltoztatás koráról, amelyet tágabb időben és térben értelmezünk.

2019. január 28-án intézményünk felhívást tett közzé, amelyben arra kértük honfitársainkat, osszák meg velünk korabeli történeteiket, illetve tárgyi emlékeiket. Az év során folyamatosan gyűltek a tárgyak, fényképek, plakátok, iratok a múzeumban, miközben több mint tucatnyi, különféle programot szerveztünk a Közös időnk projekt köré.

Mindennek köszönhetően a látogatók egy igazán különleges tárlatot tekinthetnek meg, amelyet nem véletlenül hívunk közösségi kiállításnak, hiszen a kiállítás döntően a több mint ötven felajánló által átadott homogén tárgyi anyagra épül, és a múzeum saját, 1989-re reflektáló gyűjteményi darabjai csupán kiegészítik ezeket.

Mindezt egy párhuzamos képregény kerettörténetbe ágyaztuk, amelyen keresztül az események szubjektív átélését, a civil kezdeményezések jelentőségét szerettük volna kiemelni. Ugyan a politikai folyamatok és az események akkori szereplői természetesen megjelennek a kiállításban, ám arra törekedtünk, hogy sokkal inkább a társadalmi környezetet, az átlagemberek közérzetét és viszonyulási pontjait ábrázoljuk.

Reményeink szerint a közösségi kiállítás kifejezés nem pusztán üres szlogenként jelenik meg a fogadófalon, hanem a látogatók, miután végigjárták a kiállítás tereit, úgy érzik majd, ők is a történet részeseivé, szereplőivé válnak csakúgy, mint a lelkes adományozók, akik megőrzött emlékeikkel a valóságban is e kiállítás formálóivá váltak