Már több hónapja nyakunkon a koronavírus itt Magyarországon is. Válaszaink alig vannak még a járvány utánra, amikor már enyhül a ránk nehezedő nyomás. Abban mindenki egyetért, hogy a kijárási korlátozások részleges vagy teljes feloldásával a járvány hatásai nem múlnak el. Születnek majd elemzések arról, hogy mi lesz a gazdasággal vagy az egyes ágazatokkal.
Mi az első, a profit vagy az ember?
Amikor a válság beütött, a kormányok és a vállalatok először az emberekre és csak másodsorban a pénzre összpontosítottak. A korábbi recesszióktól eltérően hirtelen világossá vált, hogy most a legnagyobb baj a munkaerő elvesztése. Ha elbocsátják a szoftverfejlesztőt, a robotokat kezelő autógyári munkást, a pincért vagy a kőművest, egyáltalán nem biztos, hogy oda megy vissza, ahonnan elküldték. A kormányok számos európai országban a munkájukat ellátni nem tudó alkalmazottak után állami támogatást, fizetések részbeni átvállalását nyújtják az érintett vállalatoknak. Mindannyian tudjuk, hogy sok vállalkozás számára elkerülhetetlenek lesznek a leépítések, amennyiben a korlátozások és recesszió túl hosszúra nyúlik. A kérdés az, hogy ez az emberközpontú szemlélet megmarad-e a cégekben.
Globális vagy lokális?
A vírus ismét rávilágított a globális együttműködés problémáira. Szűkebb közösségünkben, az Európai Unióban a „négy szabadságjog” közül kettőt már korlátoztak a vírus miatt: az emberek és az áruk szabad mozgását. Az előbbi érthető, de az utóbbi zavaró: számos EU-tag, köztük Németország, Franciaország, Lengyelország korlátozta vagy megtiltotta egyes orvosi és védőeszközök kivitelét, még az EU-n belülre is. Amikor Olaszország a hivatalos uniós koordinációs csatornán keresztül segítséget kért, senki sem reagált. Ebben a válságban a kormányok a helyi, nem pedig az EU-szintű optimumra törekedtek.
Zöld vagy hatékony?
2019 a környezetvédő mozgalmak éve volt. A kormányok, a vállalatok és az emberek is számos lépést tettek az éghajlatváltozás lassítása, a környezetszennyezés csökkentése érdekében. Most mindenkinél változott a prioritás: az életek megmentése, a munkahelyek megtartása, a folyamatos működés fenntartása a cél. Igaz, hogy a gyárak bezárása, a közlekedés és a szállítás csökkenése, a gazdaság lassulásának hatására kitisztult a levegő, kékebb az ég, de félő, hogy ez átmeneti lesz, a kormányzati és a gazdasági szereplők hamar elfelejtik majd a klímavészhelyzetet. A 2008-as válság után ahogyan a gazdaság visszazökkent az eredeti kerékvágásba, jelentősen növekedni kezdett a környezetszennyezés is.
Biztonságos procedúrák vagy agilitás?
A példátlan eseményekre reagálás agilitást igényel. Lenyűgöző, ahogy a vállalatok villámtempóban álltak át a távoli munkavégzésre, az iskolák online oktatásra váltottak, a közösségek új módszereket találtak a kapcsolódásra és a segítségnyújtásra. Mindezt napokon belül. Ugyanakkor a mostani tapasztalatok nyomán megelőlegezhető, hogy a szokatlantól való félelem sokkal alacsonyabb, a változás, a változtatás elfogadása, a rugalmasságra, az agilitásra való törekvés pedig sokkal erősebb lesz. A világot nem fogja megváltani, de az üzleti környezetet talán igen.
Fizikai vagy online?
Most azt mondják, minél kevesebb fizikai kontaktusra van szükség a koronavírus-járvány leküzdése érdekében. Bármi, amit ma meg lehet tenni, venni online, azt most meg is teszik, veszik. Üzletemberek, akik csak a személyes találkozók erejében hittek, kénytelenek voltak videóhívásokon keresztül kommunikálni. Azok a menedzserek, akik állandóan azt nézték, hogy az embereik folyamatosan dolgoznak-e, most csak az eredményeket ellenőrizhették. Azok a munkavállalók, akik féltek attól, hogy a home office-ban túl könnyen elterelődik a figyelmük, most szaladgáló gyerekekkel együtt teszik a dolgukat. A Waldorf-iskolák, ahol 14 éves korig a „kütyümentesség” volt a javaslat, most Viberen keresztül tartanak órákat. Ha elérjük az alkalmazkodási fázist, az eszközök megerősítésére is szükségünk lesz: a digitális aláírások szélesebb körű elfogadására, a robotizáció felgyorsítására, az automatikus munkafolyamatokra és kontrollokra, valamint a vállalatok és az államigazgatás jobb digitális belső infrastruktúrájára. Akkor pedig a kérdés már nem a vagy lesz, hanem az és: a fizikai és online egymás kiegészítéseivé válnak növekvő virtuális jelenlét mellett.
Megosztás vagy tulajdonlás?
A közösségi gazdaság ma nem tűnik jó ötletnek, ha épp el akarja kerülni az ember az érintkezést másokkal. Az Európában gazdaságilag aktív emberek többsége soha nem tapasztalt személyesen olyan időket, amikor a dolgok egyszerűen nem működtek. Voltak/vannak politikai és gazdasági válságok, de mindig bízhattunk abban, hogy az üzletek nyitva vannak, a logisztika működik, a gyerekek iskolába járhatnak és az adóhatóság legalább egyszer évente levelet ír. Ez a bizalom szükségszerű a közösségi gazdaság működéséhez, és ez most megtörni látszik. Az emberek gyorsan elfelejtik a rossz dolgokat, de ennek a bizalomvesztésnek akár tartós hatása is lehet a fogyasztói szokásokra és a jövőbeli üzleti modellekre.
Privát vagy kontrollált?
Vészhelyzetben a kormányoknak nagyobb jogkörük van a polgárok és a szervezetek ellenőrzésére. A kijárási korlátozástól az érzékeny személyes adatok használatáig, a magyar kórházak és a létfontosságú vállalatok irányításában megjelenő biztosokig. A vállalatok személyes egészségügyi és utazási adatokat kértek az alkalmazottaktól, és sokan elfelejtették az ehhez szükséges adatvédelmi nyilatkozatot. Mindez rendben van a vírus elleni küzdelem és a gazdaság működésének fenntartása érdekében. Már a 9/11 is azt mutatta egyebek mellett, hogy az emberek hajlandóak lemondani a magánszféra néhány eleméről, ha cserébe nagyobb biztonságot kapnak. A közösségi média fogyasztói pedig a „felhasználói élményért” cserébe fizetnek személyes adataikkal. De ha az emberek elfogadják az új normát és a kormányok, üzleti szolgáltatók megszokják, hogy hozzáférnek az ilyen mélységű adatokhoz és a hatalomhoz, akkor a „GDPR” – aminek hatékonysága amúgy is kérdéses – hamarosan elavulttá válik.
Kizökkent vagy szép új világ?
A következő másfél évben a távolságtartás szigorítása és lazítása között zajlik majd életünk. Az bizonyos, hogy ez a krízis nem csupán biztonsági és nem pusztán gazdasági, mint a 2008-as, hanem egész eddigi életformánk válsága. Néhány egyszerű kérdés csak a szociális távolságtartásról.
- Továbbra is sután állunk majd másfél méteres távolságra a sorban, kevesebb lesz a kézfogás, vagy ahogy vége, alig várjuk, hogy ölelkezhessünk?
- A négy fal közé költözik a buli, virtuális lesz a kocsma és az otthoni alkoholfogyasztás nő majd még nagyobb mértékben?
- A gyereknemzés, a keresztelők vagy a családon belüli erőszak és válások száma emelkedik, és mennyire tartósan?
- Véglegessé válik majd a home office, és a főnök bérelhető tárgyalóvá alakítja az irodáját?
- Észrevesszük-e végre, és ennek megfelelően elismerjük-e azt, hogy a láthatatlan munka hirtelen láthatóvá vált?
Akik eddig korán indultak és későn érkeztek haza, most 0–24-ben megtapasztalhatják, hogy mennyi munkát jelent a háztartás vezetése, milyen erőfeszítést jelent a gyerekek tanítása, vagy az időskorúak és a fogyatékkal élők otthoni ápolása. Nagyszerű lenne ezt szem előtt tartani, miután visszatérünk a munkahelyünkre, és nagyobb tiszteletet adni ezeknek az embereknek, és persze több pénzt is. A kultúra és társadalmi szokások szövete felfeslett. Nagy kérdés, hogy pusztán visszavarrjuk-e, vagy új mintázatok válnak tartóssá.
