Éppen tíz éve, 2007. szeptember 6-án távozott közülünk Luciano Pavarotti, a múlt század egyik legnagyobb operaénekese, akiről a New York Times kritikusa ezt írta: „Amikor Pavarotti megszületett, Isten megcsókolta a hangszálait”, halálakor pedig ezt írták: „Voltak tenorok – és volt Pavarotti”.
A „Tenorissimo” 1935. október 12-én született egy nem túl gazdag modenai családban. Apja pék, emellett amatőr énekes volt, aki még a nyolcvanon túl is fellépett. Luciano kisfiúként futballkapusnak készült, hangja komoly képzésének csak tizenkilenc évesen látott neki, érdekesség, hogy egyik növendéktársával, a később világhírű szopránná fejlődő Mirella Frenivel közös szoptatós dajkájuk volt. Részidős tanítóként és biztosítási ügynökként tartotta fenn magát, sanyarú anyagi helyzete miatt az énektanár ingyen foglalkozott vele.
Húszévesen nemzetközi díjat nyert a kórus, amelyben apjával együtt énekelt, ő maga ezt tartotta élete fordulópontjának. A sikerre azonban még várnia kellett, hangszálán daganat nőtt, s komolyan felvetődött, hogy abba kell hagynia az éneklést. Torka azonban csodás módon rendbe jött, s hangja még szebb lett, mint azelőtt.
1961-ben első lett egy énekversenyen, s fődíjként a Reggio Emilia-i Operaházban elénekelhette Puccini Bohéméletének főszerepét. A közönség soraiban ott ült egy neves ügynök is, aki azonnal szerződést ajánlott neki. Pavarotti 1965-ben már a milánói Scala közönségét hódította meg a Bohémélet Rodolfójaként, a szerepre a karmester Herbert von Karajan ajánlotta. Miután a londoni Covent Gardenben egymás után kilencszer énekelte ki Donizetti Az ezred lánya című operájában a tenoristákat rettegésben tartó ária magas C-jét, nemcsak hangja, hanem hírneve és gázsija is a magasba szárnyalt.
Több évtizeden át uralta a világ legnagyobb operaszínpadait: 1972-ben a New York-i Metropolitan közönsége 17 alkalommal tapsolta vissza a függöny elé, 1977-ben minden idők egyik legnézettebb tévés operaközvetítése lett vele a Met Bohémélet-előadása. A londoni Hyde Parkban 150 ezres, Párizsban az Eiffel-torony tövében 300 ezres, a New York-i Central parkban félmilliós tömeg gyűlt össze ingyenes koncertjeire.
Sokan és sokszor vádolták azzal, hogy üzletet csinál a zenéből, főleg azt követően, hogy az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokság hivatalos dala Puccini Toscájából a Nessun dorma című ária lett az ő előadásában. Koncertezett José Carreras és Plácido Domingo társaságában, „a három tenor” könnyed darabokat is felvett repertoárjába, s közelebb hozta az emberekhez a magas művészetet. Egy időben Madonna és Elton John után Pavarotti volt a világ harmadik legjobban fizetett előadóművésze, akitől a jótékonyság sem állt távol. Barátaival közös fellépéseinek bevételeit nemes célokra, a gyermekek – különösen a fegyveres konfliktusoktól sújtott területeken élők – javára ajánlotta fel, az ENSZ békenagyköveteként tevékenykedett, s tehetséges fiatal énekesek felkutatására szervezett versenyt.
Az opera világát mindig központi kérdésnek tartotta és – minden modernsége ellenére – különösen a rendezés terén vallott konzervatív nézeteket. Mindene az éneklés volt, s büszkén állította, hogy egyetlen igazi vetélytársat ismer, saját magát. Minden szerepében a tökéletességre törekedett, és végtelen örömmel töltötte el, ha azt látta, hogy a közönség el van ragadtatva attól, amit nyújtott. Több magyar művésszel is dolgozott együtt, a többi közt partnere volt Kincses Veronika és Marton Éva, s rendszeresen konzultált Carelli Gáborral is.
Nemcsak a „magas C királya”, hanem drámai erejű előadó és az élet igazi szerelmese volt. Élete végén magánélete miatt is írtak róla a lapok, miután adócsalási botrányba keveredett, több évtizedes házasság után elvált feleségétől és összeházasodott huszonéves titkárnőjével, akitől lánya született.
A hatalmas termetű, fekete szakállas Pavarotti 2004-ben visszavonult. A Met színpadán utoljára 2004. március 13-án a Toscát énekelte, s a közönség tizenöt percen keresztül ünnepelte felállva, a függöny elé tíz alkalommal kellett kimennie meghajolni. Nagy nyilvánosság előtt utoljára 2006. februárban lépett fel Torinóban a téli olimpiai játékok megnyitóján. Ugyanabban az évben világ körüli búcsúturnéja fellépéseit egészségi állapota, hasnyálmirigyrákja miatt félbe kellett szakítani. Hiába operálták meg, betegségéből nem tudott felépülni, s hetvenegy évesen, 2007. szeptember 6-án szülővárosában halt meg. Gyászszertartásán a többi közt az a Rossini-kórus énekelt, amelyben egykor pályafutását kezdte, szülővárosában háromnapos gyászt rendeltek el.
A világhírű tenor szinte élete utolsó percéig dolgozott, tanítványaival szenténekeket vett lemezre. Halála után egy nappal jelent meg a pályafutását összegző Pavarotti Forever című dupla CD, amelyen népszerű operaáriák, nápolyi népdalok és kettősök mellett Andrea Bocellivel, Cecilia Bartolival és Frank Sinatrával felvett duettek is elhangzanak. 2013-ban posztumusz brit klasszikus zenei életműdíjjal (Classic Brit Awards) tüntették ki, ugyanabban az évben jelent meg éppen fél évszázaddal korábban felvett első lemeze, a Bohéméletből Rodolfo áriája. Szülővárosában nevével énekversenyt alapítottak, egykori otthonában, a „Casa Rossában” múzeumot alakítottak ki, s tavaly jelentették be, hogy pesarói villájából kulturális központ lesz.
A tenorkirály halálának tizedik évfordulóján emlékkoncertet tartanak a veronai Arénában, ahol mások mellett fellép Domingo, Carreras és Zucchero is. Ron Howard amerikai filmrendező a tervek szerint a közeljövőben kezdi a Pavarotti életéről szóló dokumentumfilm készítését.
