„Tiszteld a nőket, ők szövik és fonják földi sorsunkba a mennyei rózsát” (Schiller)
Minden férfi életének alapját két nő határozza meg. Az első: az édesanyja, a második: az első szerelme. Évszázadok óta éneklik meg a költők is az asszonyokat, mert ők az élet hordozói, ápolói, nevelői. Minden értük és miattuk zajlik és zajlott ezen a világon.
Tartozunk gondoskodó türelmükért, óvó szeretetükért, a megértő simogatásért, az önfeláldozó gondoskodásért, a tiszta ruháért, a finom ételért, a családi fészek melegéért.
Ez a nap hivatalosan is a nőké. Ám fontos, hogy a férfiak ne csak ma lássák meg az őket körülvevő asszonyok csodálatos lényét, mutassák ki köszönetüket mindazért, amit a nőktől kaptak és kapnak, tegyék emlékezetessé egy szeretetajándékkal, egy hálaszóval, egy hosszú öleléssel.
Mi pedig egy verssel köszöntjük a hölgyeket.
Pákolicz Mihály
Virág helyett
Neked írok és Magának!
Hajnal húrján harmat-árnak?
Szelek szárnyán szivárványnak?
Neked írok és Magának,
Leánynak, Hölgynek, Anyának!
Mosolyba töltöm örömöm?
Lelkem kottáján köszönöm?
Rajzolt betűkkel körmölöm,
hogy szívem burkát feltöröm,
s köszöntőm csokorba kötöm?
Hozzád szólok és Magához!
Liliomos lángoláshoz?
Szépségből szőtt szarkalábhoz?
Hozzád szólok és Magához,
Leányhoz, Hölgyhöz, Anyához!
Hajadonok és Nagymamák!
Rózsaszirom-rím ritkaság,
csalogányt őrző hinta-ág
a férfi-féltő tisztaság.
S fiakból nőnek nagypapák!
Neked írok és Magának!
Csilingelő csillogásnak?
Láthatatlan láttatásnak?
Neked írok és Magának!
Leánynak, Hölgynek, Anyának!
