A Valentin-napként elterjedt Szent Bálint-napot már jóval azelőtt is ismerték a keresztény kultúrkörben, mielőtt az ajándékárusok nyugatról áthozták a dátumhoz fűződő hagyományokat. Február 14-én több milliárd virág, bonbon és csecsebecse cserél gazdát.
Ha a Valentin-nap eredetét keressük, egészen az i. sz. 3. századi Rómáig kell visszamennünk. A Valentin-nap története sűrű homályba burkolózik, így pontosan nem ismerjük az eredetét. Mindössze annyi biztos, hogy a keresztény és az ókori római tradíciókhoz is köze van.
Február 14-e már az ókori Rómában is ünnepnapnak számított, a helyiek ugyanis ekkor emlékeztek meg a városalapító testvérpárról, Romolusról és Remusról, akiket a hagyomány szerint egy farkas nevelt. Lupercalia ünnepén (a szó a latin farkas kifejezésből származik), szokás volt, hogy a fiatal lányok Juno templomába mentek, és szerelmi jóslást hallgattak.
A tavasz közeledtét jelző február a szerelmesek hónapjának számít a római civilizáció óta. A katolikus egyház három különböző szentet ismer Valentin, illetve Valentinus néven, mindegyikük mártírhalált halt. Az egyik legenda szerint Valentin a harmadik században papként szolgált egy római templomban. Abban az időben élt, amikor II. Claudius császár rájött arra, hogy az egyedülálló férfiak sokkal jobb katonák, mint akiknek családjuk van, ezért betiltotta a házasságkötést. Valentin szembeszállt a hatalommal, és titokban továbbra is összeadott fiatal párokat. Amikor Claudius ezt megtudta, halálra ítélte a papot, akit éppen február 14-én végeztek ki. Egy későbbi legenda emleget még egy fiatal vak lányt is, aki a történet szerint a börtönőr gyermeke volt. Valentin megsajnálta, és imáival meggyógyította. Kivégzése napján pedig egy levelet küldött a lánynak azzal a felirattal: a te Valentinod. Innen ered az angolszász kultúrában ismert üdvözlőlapokon olvasható felirat, a Be my Valentine, azaz a Legyél az én Valentinom! Valentint ma vértanúként tiszteli a katolikus egyház, és emlékére cserélnek szívet hívők és hitetlenek. Igaz, csak papírszívet, de örök jelkép az is, és nemcsak a szerelmeseknek jár, hanem a jó barátoknak is.
Az angolok már 1446-ban ünnepelték ezt a napot. A lányok szív alakú lapra írták szerelmük nevét, majd a fiúk kabátjára tűzték azt. Az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek is. A XIX. században pedig már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek február 14-én.
A Valentin-nap hagyománya mára az egész világon elterjedt, de nem mindenhol egyformán. Japánban például február 14-én a nők ajándékoznak csokoládét a számukra kedves férfiaknak, amit azok egy hónappal később, március 14-én, a fehér napon fehér csokoládéval köszönnek meg. A howaito dee kampányát a Japán Édességgyártó Szövetség indította el 1978-ban, arra ösztönözve a férfiakat, hogy viszonozzák a Valentin-napon kapott édességet, nem is akár hogyan, íratlan szabályok szerint kétszer-háromszor akkora értékű ajándékkal. Aki nem így tenne, óhatatlanul is a kapcsolat elvágását, befejezését fejezné ki…
Virágnyelv
Régebben a férfiak és a hölgyek is pontosan tudták, melyik virágnak milyen jelentése van. Valentin-napon a virágok „felértékelődnek” és a szónál is többet mondanak. Mára ez a tudás kezd elkopni, érdemes tehát felidézni. Minden romantikus szerelmes tudja, hogy érzéseit a rózsa fejezi ki legjobban, azt viszont már kevesebben sejtik, hogy a jázmin a barátság virága. Akinek február 14-én (és máskor) amarillisszel kedveskednek, büszke lehet magára, ez a virág ugyanis a büszkeség jelképe. A szegfű a szeszélyesség virága, komoly szerelmet jelent, a tulipán pedig a nőiesség virága, lángoló érzelmekről árulkodik. Az orchidea – a kifinomultság virága – a mély tisztelet jelképe, a margaréta azonban a változatosság virága, az ajándékozó kicsit bizonytalan, ha ilyet választ. Az írisz a remény virága, szexuális üzenetet hordoz, míg a begónia a jövő virága, a vágyakozás jelképe.
