Mit üzennek a csimpánzok gesztusai?

Az embert a beszéd látványosan megkülönbözteti minden más fajtól. De nemcsak a beszédben, hanem a gesztusokkal való kommunikációban is lényegesen rugalmasabb kommunikációra vagyunk képesek, mint az állatok. Ezzel együtt egyre több bizonyíték támogatja azokat az elméleteket, melyek szerint az emberi nyelv a főemlősök által is használt gesztusokból fejlődött ki.

Ennek járt utána az a nemzetközi kutatócsapat is, ami a Közép-európai Egyetem (CEU) és a Max Planck Intézet együttműködésben (https://www.nature.com/articles/s41598-019-56183-7) arra kereste a választ, hogy a főemlősök képesek-e a gyerekekhez hasonlóan rámutatni azokra a tárgyakra, amit kérni szeretnének.

Korábbi vizsgálatokból már ismert volt, hogy a fogságban tartott csimpánzok – hasonlóan a gorillákhoz vagy az orángutánokhoz – mutatásszerű jelzést produkálnak, ha nem férnek hozzá az általuk kedvelt, de rács mögé helyezett eleséghez. Ilyenkor a főemlős a lehető legjobban megközelíti a megszerezni kívánt tárgyat vagy ételt, és az ujját a rácson átdugva igyekszik rámutatni. Lehetséges azonban, hogy ez a gesztus nem kommunikatív célú, mint a csecsemők hasonló jelzései, egyszerűen a rács megakadályozza a mozdulat befejezését. Ennek ugyan ellene szól, hogy a főemlősök csak ember jelenlétében viselkednek így.

A kutatást vezető Tauzin Tibor, a CEU Kognitív Fejlődéslélektani Központjának kutatója és kollégái szerint a mutatás használatának rugalmassága éppen e pont emiatt kulcsfontosságú, ha valóban azt gondoljuk, hogy a főemlősök az emberhez hasonló gesztusokat tudnak produkálni. A tárgyak elhelyezkedésének és a mutatásra reagáló ember perspektívájának figyelembevétele azért fontos, mert a valódi mutatás során egyértelműek akarunk lenni és úgy jelezni egy tárgy helyét a másiknak, hogy azt ő is megértse, és ne tévessze el, mire gondolunk, és erre képesek vagyunk akkor is, ha egy tárgy messzebb van tőlünk, vagy egy másik tárgy takarásában.

A kutatók a kérdés vizsgálatához a kísérletben részt vevő csimpánzzal szemben egy számára kívánatos szőlőszemet és egy kevésbé kedvelt sárgarépaszeletet helyeztek el olyan módon, hogy a jobban kedvelt eledel a kevésbé érdekes mögé, az állattól messzebb kerüljön. A vizsgálatban részt vevő ember viszont pont ehhez a jobban kedvelt ételhez ült közelebb. Annak érdekében tehát, hogy az állat egyértelműen jelezni tudja a szándékát, módosítania kellett a mutatását, vagyis a szokásostól eltérő módon felülről vagy oldalról kellett rámutatnia kedvenc ételére, nehogy a gesztusa félreérthető legyen az ember számára. Bár ilyen helyzettel a vizsgálatban tesztelt csimpánzok, bonobók, gorillák és orángutánok egyike sem találkozott korábban, mind képesek voltak a megszokott mutatásuk azonnali módosítására, de csak akkor, ha a szőlő tőlük távolabb, a sárgarépa mögött helyezkedett el.

Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a főemlősök és az emberek gesztusokkal történő kommunikációjának hátterében valóban állhat egy közös, ősi alapképesség. Emiatt pedig az sem elképzelhetetlen, hogy az emberi kommunikáció valóban a főemlősökkel közös ős nem szóbeli kommunikációjából fejlődött ki több tízezer évvel ezelőtt, majd egyre rugalmasabbá és sokrétűbbé vált.

Akár ez is tetszhet A szerző további művei