A zenéből eltűnt a forradalom? Retrólázban Zoltán Erika, Csepregi Éva és Dolly

Zoltán Erika szerint a nyolcvanas évek aranykorszakából táplálkozik a retró, Demjén Ferenc szerint viszont nincs ma igazi zenei forradalom, egyediség és lázadás.  Amit ma annak gondolnak, tartanak vagy állítanak be, az inkább koppintás. Legendás korszakok egyéniségeivel fejtegettük a múlt titkát.

Zoltán Erika az 1986-os siófoki Interpop fesztiválon robbant be a pályára, közönségdíjat kapott ott, s egy év múlva megjelenhetett élete első nagylemeze Szerelemre születtem címmel. Szaladt vele a szekér, hazai és külföldi turnék övezték az életét. Az akkori Szovjetunióban megtöltött ötvenezres stadiont is, s úgy hirdették a fellépését, hogy megérkezett „a kelet-európai Madonna”. Azóta már a saját útját járva, stílusát kialakítva énekel a közönségnek, népszerűsége töretlen. Amikor legutóbb a retró titkáról kérdeztük, ezt válaszolta: – „A nyolcvanas évek közepétől egészen a kilencvenes esztendők derekáig létrejött egy aranykorszak, amikor a szabadság közeledte és a rendszerváltozás friss szeleket, új előadókat, csapatokat, stílusokat hozott be a magyar zenei piacra is. Nem kellett kutatni a tehetségeket, mert aki akarta, az megmutathatta magát. És ez a jó hangulat eredményezett egy emlékezetes zenei korszakot is” – mondta az énekesnő.

Csepregi Éva

Ehhez kapcsolódva nemrég arról is beszélgettünk Csepregi Évával, hogy miért nem ment ki a divatból a Neoton. Azt válaszolta, ő inkább azt érzi, egyre jobban divatba jönnek. Ennek szerinte az a titka, hogy a zenéjük, szövegeik a nyolcvanas években is a széles közönségnek készültek és sok ember életében, sorsában, gondolataiban amolyan kis példabeszédként működnek szerelemről, elválásról, évszakokról, érzésekről, nyárról, találkozásokról, csalódásról, örömről, vidámságról, hangulatokról, a hétköznapi életről. Ezekhez pedig nem mert hozzányúlni azóta senki. A másik magyarázat szerinte az, hogy a régi rajongóiknak a gyermekei is találkoztak a Neoton dalaival, így generációkat ölel át a zenéjük, amely róluk szól – akár egy közös emlék –, és ezt adták át a közönségnek. Tíz év alatt majdnem nyolcmillió lemezt adtak el a nevük alatt.

Dolly

Dolly, a népszerű énekesnő a nemrég alakult Dolly Plusssz formációjával járja az országot és ők is több retrófesztiválon vesznek részt. Hatalmas üdvrivalgásba kezd a közönség, amikor előadja a régi nagy slágereiket. Az énekesnő a Hungária együttessel vált népszerűvé, majd megalakította a Dolly Roll együttest, s óriási sikerre vitték azt, s az abból létrejött további formációkat is, amelyeknek az élére állt. Eddigi pályafutása alatt több mint ötmillió eladott lemez kötődik a nevéhez. A Népstadionban százezer ember előtt léptek újra fel a Hungáriával 1995-ben. Több jegyet adtak el rájuk akkor, mint a Rolling Stonesra.

– A Hungária együttesben közösen eltöltött három évünk mindannyiunk számára csodálatos élményként marad meg. Jó időben, jó helyen jött ki egy magyar zenekar olyan megdöbbentő külsőségekkel, öltözködéssel, Miki által Amerikából hozott életérzéssel és egy akkor példátlan szinte zenés színházi produkcióval, amely egyedülálló volt. Díszletekben koncerteztünk, jeleneteink voltak, sokat öltöztünk, statiszták, táncosok léptek fel velünk. Gyakorlatilag egy rock and roll show-t láthattak a nézők a zene és a színház ötvözetével, amelyre akkor, 1980-ban nem volt még példa a vasfüggöny mögött – emlékezett vissza a régi időkre Dolly.

S eljutottunk oda, hogy ma, a tehetségkutatók korában miért nem születnek olyan nagy hatású előadók, mint a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években.

Demjén Ferenc, a magyar könnyűzenei élet ikonikus előadója – akinek szerzeményei száma eléri a hatszázat – soha nem tagadta, hogy nincs jó véleménye a tehetségkutatókról. Ő a sztár szót sem szereti. Vélekedése szerint úgy tűnik, a fiatalok zöme nem tud honnan meríteni, mert nem önmagukban keresik azt, amit ők a zenén keresztül szerettek volna kifejezni. Születésnapja alkalmával készült beszélgetésünkkor elmondta: úgy gondolja, az újítás ma általában utánzásban, feldolgozásokban merül ki. A gyorsan jövő dolgok nem hatolnak mélyre és általában nem is maradandóak. Demjén Ferenc felelevenítette, az ő generációjának mindenért meg kellett küzdenie, s szerinte ők kitaposták az utat azért, hogy a mai fiataloknak gitár lehessen a kezükben. Erőfeszítéseket tettek a műfajért, a zenekarokért, egymásért, s azért, hogy egyáltalán legyen hangszerük. A maiakban nem látja ezt az összetartó, kovácsoló erőt.

Ferenczi György szájharmonika-művész, énekes is megtalálta saját útját a blues- és a fúziós muzsikában. Amikor egyik koncertje után erről beszélgettünk, elmondta: a zene forradalmisága egy közös tiltakozási formát adott a hatalom és a rendszer ellen. Szerinte ma a zenében nehezebb egy ilyen folyamatot generálni, véghezvinni. Úgy érzi, egy szisztéma, a show-biznisz ellen kellene tiltakozni, ami a forradalomból terméket csinált. A világtrendek, a médiaipar ugyanis arra ösztönzi az új generációkat, azért alakítsanak zenekarokat, hogy pénzt keressenek. Ebből pedig szerinte nem szökkenhet szárba a reveláció. Sőt, azok, akik nem tudják szétfeszíteni, szétrúgni azt a határt, hogy önmaguk maradhassanak, még az egyéniségüket, saját hangjukat is elvesztik.

S miközben a mai zenei generációnak minden a rendelkezésére áll, hogy tényleg hatni, szólni tudjon forradalmian a mának, eszünkbe juthat Deák Bill Gyula mondása is többrétegű példabeszédnek: „Aki a Rózsadombon nőtt fel, az nem tudja, mi a blues. Ott nem fogalmazódhatnak meg olyan érzések, gondolatok, mint Kőbányán.”

Talán ez is a mai retróláz titka. A született tehetségek és sorsaiknak üzenetével.

Akár ez is tetszhet A szerző további művei