Hogy milyen édesanyának lenni? Nagyon nehéz szavakba önteni…

Május első vasárnapja az édesanyák ünnepe. Az egyik legbensőségesebb alkalom, hogy tele szívvel és szeretettel köszöntsük az anyukákat. Ilyenkor a kisebb gyermekek mondókával, rajzzal, míg a nagyobbak már a zsebpénzükből vásárolt apró ajándékkal, a felnőttek pedig virággal köszöntik az édesanyákat. Ez a vasárnap minden családban valahogy sokkal bensőségesebb, mint máskor, a család apraja-nagyja kis meglepetésekkel, figyelmességekkel szeretne anyának örömet okozni.

Egy édesanyának a legszebb ajándékot a gyermekei és a meghitt szép család jelenti, amelynek ő az egyik megteremtője. Ám hogy milyen anyának lenni, azon ilyenkor én is mindig elgondolkozom. Rá kell jönnöm, nagyon nehéz szavakba önteni. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha állandóan egy hullámvasúton ülne. Vannak olyan napok, amikor a fellegekben érezzük magunkat mi, anyukák, és csak szárnyalunk az apró örömöktől. Ám van, amikor a legnagyobb erőfeszítés árán is félresiklanak a dolgok, vagy nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Az lelkileg a mélybe tud taszítani. Ilyenkor persze az ember a bűntudatot megpróbálja gyorsan elhessegetni, mert jön egy újabb nap újabb kihívással, és nem érünk rá sajnálkozni.

Ám ha visszagondolok arra az időszakra, amikor a hasamban növekedett az első, majd a második gyermekem, rá kell jönnöm, az a kilenc hónap maga volt a csoda. Pláne mikor először kézbe vettem a babámat és azt mondtam: Tudod, úgy vártalak, kis királyfim!

Az anyaság néha persze nagyon fárasztó feladat tud lenni. Hiszen a nap szinte 24 órájában kell adni magunkból. A szeretetből, az időből, az odafigyelésből, a megértésből és a gondoskodásból, no meg persze a barátságból. Egy anya sokszor lesz barát vagy barátnő is bizonyos helyzetekben. Ha nem lennék jó barát, nem tudnám például, hogy a kilencéves Máté fiam alig várta, hogy az első szál pitypang a tornaterem mögött kivirágozzon és Hannának adhassa. A kislány a virágot megköszönte, majd közölte: Máté, én ezt csak barátsággal fogadom, sajnálom de nem szeretlek. Ő pedig könnyek között mondta nekem: Anya, nekem úgy fáj a szívem… Igen, kisfiam, ilyen az első csalódás, de nemsokára meglátod, jön az első igazi szerelem és az nem ilyen…

Persze anyának lenni kicsit olyan is, mintha állandóan a tükörben fürkészném önmagam. Hiszen a hatéves Szabolcs ugyanolyan gesztusokat használ máris az oviban, mint én. Sőt, a játszótéren a hétvégén hasonló módon osztotta be a hintázást és a mászókázást a négy kis kortársával együtt, mint ahogy én tettem volna. Hűen tükröz engem. Mert úgy tűnik, számára ez a jó példa és ő ebben szeret megmutatkozni. Ám valljuk be, ez egyben nagy felelősség is.

Természetesen anyának lenni végtelen türelem is egyben. Ez elfogy néha, és olyankor muszáj önmérsékletet tanúsítani, mert a gyermekeknek fantasztikus antennájuk van, mindent pillanatok alatt megéreznek. Ilyenkor én is magamban számolok.

Aztán anyának lenni egy kicsit olyan, mintha én is visszaülnék a 2. B-be. Mert Máté is észrevétlenül tanít engem szinte minden nap, akkor is, amikor együtt keressük a megoldást bizonyos feladatokra, amikor sokadik értelmezés után sem megy valami a kicsi fejecskéjébe. Ezekben az esetekben tanulom, hogy igen, most már ezt másképp kell csinálni. Tanulom, hogyan legyek sokkal megértőbb. Ilyenkor édesanyám szavai csengnek a fülemben: Kislányom, keress a feladatban egy kapaszkodót és tedd le a könyvet, meglátod menni fog…

Muszáj néha lassítani, megállni, mert vannak pillanatok, amelyek soha nem jönnek vissza. Először is nagyon fontos a szeretet megélése. Amikor megszülettek a gyermekeim, megfogadtam, hogy ahogy nekem is, nekik is nagyon fontos az ölelés, ennek jelen kell lenni a kapcsolatunkban. Akkor is, ha jót és akkor is, ha rosszat csinálnak, mert ölelés nélkül nem lehet létezni. Engem is így neveltek és ezt nekem is tovább kell adnom. És bizony akkor a legjobb anyának lenni, amikor a két kisfiam átölel és azt mondja: „Anya, szeretlek!”

Akár ez is tetszhet A szerző további művei