Gundel Takács Gábor: Nem vagyok büszke a média mai állapotára

Egyelőre nem szeretne sehova leszerződni az egyik legnépszerűbb műsorvezető

Szabadúszóként képzeli el a jövőjét az MTVA-ból nemrégiben önként távozott Gundel Takács Gábor, akit kifejezetten zavar a média átpolitizáltsága. A sajtó és a tévé tele van indulattal, ami indulatossá teszi az embereket is, ez viszont nagyon nem az ő ízlésének való.

– Rákerestem a nevére, és csak az egyik hírkereső portálon 78 találatot dobott ki a program a beszélgetésünk előtti 72 órából. Számított arra, hogy ekkora felhajtás övezi majd, hogy önként távozott az MTVA-ból, annak egyik legsikeresebb műsorából, a Maradj talpon! műsorvezetői székéből?
– Azt gondoltam, hogy sokakat érdekelhet a történetem, de ez azért nekem is meglepetés, pedig harcedzett médiamunkásnak gondolom magam. A távozásom okait amúgy egyszer már elmondtam, nem is kívánom újra megismételni, újat nem tudok hozzátenni, nincs igazán mit mondanom erről.
– De 78 interjút csak nem adott?
– Persze hogy nem, ez tulajdonképpen kicsiben leképezi a média mai állapotát. Egyetlen interjút adtam a felmondásom után, majd mivel a szemlékek.blog.hu oldalon szoktam publikálni, és rendeztünk egy sajtóreggelit, ott adtam néhány interjút, de már más témában, illetve a televíziós újságírók díjátadóján. De ez összesen nem volt 6–7 interjúnál több. Az elhangzottakat leírták, ezt vették át. Ma már követhetetlen, hogy egyik portál a másiktól mit vesz át. Voltak sületlenségek is persze, meg konspirációk, amiket az adott médium szerkesztői találtak ki. Védekezni nem tudok az ellen, ha valaki csak ír, de előtte nem kérdez. Nem bánnám, ha lenne végre egy kis csend körülöttem, de bármit csinálok vagy mondok, abból újra hír, koncepció kerekedik. Nem vagyok boldog a mai magyar média működése miatt, és nem is vagyok nagyon büszke arra, hogy én is újságíró vagyok valamilyen formában. Ma bármilyen ellenőrzés vagy kontroll nélkül negyedóra alatt kerülnek ki hírek a netre, egymástól gátlástalanul átvesznek információkat. A gyorsaság egyrészt indokolja ezt a módszert, de nem csak ez a probléma, hanem az is, hogy az újságírás rettenetesen felhígult. Bárki írhat blogot, készíthet honlapot és mindenkiből lehet idézőjeles újságíró. Ez persze demokratikus fejlemény, de hiányzik az a szamárlétrán való lépegetés, amit korábban mindenkinek végig kellett egykor járnia ebben a szakmában. Hogy világos legyen, az írás egyben felelősség is. Ma már annyira nem fontos, hogy ne tévedj egy cikkben, az olvasottság, és emiatt a  gyorsaság az elsődleges szempont. Nem ítélem el, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszik. Ugyanakkor a netes platformoktól a televíziózásig, az újságírástól a rádiózásig minden felület rettenetesen átpolitizált, ami az én ízlésemtől távol áll. Szerintem a média mai állapota kifejezetten ront a magyar ember átlagos közérzetén.

Nem bánná, ha lenne végre egy kis csend körülötte Fotó: Molnár Ádám

– Egy médium meddig mehet el az olvasói, nézői igények kiszolgálásban? Elértük a gödör alját, ahonnan már csak elrugaszkodni lehet, vagy nem tudjuk, milyen mély a gödör?
– Azt nem tudom megítélni, hogy milyen mély a gödör, de attól tartok, ha a jövőben is ilyen átpolitizált lesz a szakma, akkor az állapotok akár még romolhatnak is. Sok múlik azon, hogy a politikusok milyen nívón kommunikálnak és mit várnak el a saját sajtójuktól. Tele van indulattal a média, ami indulatossá teszi az embereket is. Elég megnézni a kommentelési gyakorlatot, hogy milyen hozzászólások vannak már egy teljesen semleges cikk alatt is. A gerjesztett indulatok hatása itt csapódik le a leglátványosabban. Ez a stílus nem az én stílusom, nemigen tudok vele azonosulni.
– Ha tehetné, szívesebben lenne abban a korban, amikor elkezdte a szakmát?
– Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, ráadásul az egy teljesen más világ volt. Nem sírom vissza, dehogy. A fiatalságomat talán igen. Például azt, hogy akkor milyen hatalmas derűvel és optimizmussal kezdtünk neki a feleségemmel az életnek. Emlékszem, a káposztásmegyeri lakótelepen a nyolcadikon éltünk, és a beköltözés után egy évig semmire sem futotta, mert minden pénzünket felemésztette a lakás ára. Ahogy mindegyik fiatal, úgy mi is nyakig ültünk az adósságban, és úgy tűnt, amíg világ a világ, nekünk törlesztenünk kell a hitelt. A padlószőnyegen tároltuk a ruháinkat, a földön matracon aludtunk, de hihetetlenül boldogok voltunk! Ágota még egyetemista volt, amikor összeházasodtunk, majd két év múlva már jelentős pocakkal államvizsgázott. Nem hittük volna, de szép lassan elindultunk felfelé, és elköltöztünk a Naphegyre. Imádtunk ott élni, mert egy panorámaablakos, Várra néző tetőtéri lakásunk volt. Kiszedtük a falakat, összenyitottuk a tereket, és ugyancsak nagyon boldogan éltünk. Annyira, hogy jött a harmadik gyerek is, aki viszont már nem fért el ebben a bulilakásban. Úgyhogy megint összeszedtük mindenünket, és belevágtuk a nagy kalandba: egy nyolcvanszázalékos állapotban lévő érdi családi házra tettük fel mindenünket. Megint elölről kezdődött a nagy hajtás, ám évek alatt végre helyére került minden. Így utólag azért azt mondom: nagyon kemény időszak volt. Nem vagyok hiperaktív, de valahogy ma is szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok. Eredetileg színész akartam lenni, és hat évig próbáltam bekerülni a színművészetire. Nem sikerült. Közben sok helyen dolgoztam: ácsként, segédmunkásként, színházi díszítőként, az MTV sportosztályán ügyelőként, majd elindultam a Vitray Tamás-féle sportriporter-pályázaton. Bekerültem, és ez tulajdonképpen eldöntötte a sorsomat. Azóta voltam riporter, műsorvezető, kommentátor. Most meg szabadúszó vagyok. Azt hiszem, most ez a legjobb nekem. Bár voltak megkeresések, de egyelőre nem szeretnék sehova leszerződni, majd az élet úgy is hozza a következő lehetőséget.
– Ma merre járnak a gyermekei?
– A nagyfiam az egyetem mellett kézilabdázik az NB II-ben, a lányom olasz egyetemi ösztöndíjjal kint tanul, ő kosarazik, a legkisebb fiú pedig focizik: 19 éves akadémista, elég jól megy neki, a háromból egyedül ő akar sportoló lenni. Mindegyiküknek megvan a saját élete, mi már csak hátulról támogatjuk őket a feleségemmel. A közös kirándulások manapság nehezen kivitelezhetők, egyszerre az egész család legfeljebb a nyári közös nyaralások idején szokott hosszabb időre összejönni.

Eredetileg színész akart lenni, és hat évig próbált bekerülni a színművészetire Fotó: Molnár Ádám

– Láthatóan fitt, ez belső indíttatás vagy sokkal inkább a képernyős jelenlét diktálta életforma?
– Nyilván az is szerepet játszik ebben, hogy ha visszanézem magamat a tévében, akkor nem akarok egy kövér palit látni. De ha az ember meghízik, akkor annak van egyfajta kényelmetlensége is. Kérdés, kinél hol van ez a határ? Nekem ez amúgy 95 kilónál. A versenysúlyom viszont 90 lenne, a kettő között ingázom. Ötven fölött a sportnak még nagyobb szerepe van abban, hogy az ember megőrizze a kondiját, egészségét. Szűrésekre kell járni, én is méregetem néha a vérnyomásomat, s ha az ember nem hagyja el magát, akkor alapesetben szerintem sokáig tud magára vigyázni. Ebben a sport mellett az életmódnak is fontos szerepe van.
– Milyen sportban hisz?
– Speciel én mindig sportoltam, és nem ragadtam le egynél: tenisszel kezdtem általános iskolás koromban, amit azóta is szeretek és művelek. De aztán rájöttem, nekem igazán a csapatsportok valók, így lettem kézikapus. Kiderült, hogy az én habitusomnak egy önálló kategória felel meg a legjobban, így lettem egyéni sportoló egy csapatjátékban. Utóbb rájöttem, a szakmámban is ez az attitűd jelöli ki a helyemet, most is egyéni sportoló vagyok egy csapatban. Amikor az ember vezet egy vetélkedőt vagy közvetít egy meccset, akkor tulajdonképpen egyéni sportoló egy csapatban. Van egy olyan feladat, ami csak az övé. Neki kell egyedül elvinnie. Lélektan az egész, úgy látszik, én ilyen alkattal születtem. Aztán 18 éves koromban jött egy vérszegénységgel járó betegség, amiről a mai napig nem tudták megállapítani, hogy mi volt. Kezeltek másfél évig, a tünetek elmúltak, de azt mondták, az élsportot már nem javasolják. A Budapest bajnokságban még egerésztem egy kicsit, de aztán igazolt sportolói korszakom lezárult. Ahogy az életem alakult, úgy volt benne több vagy épp kevesebb sport. Ahogy öregszik az ember, érzi, hogy muszáj mozogni, karbantartani nemcsak a súlyát, keringését is. Nekem jobbára délelőttként van inkább időm, emiatt a baráti focik kiestek, csak alkalomszerűen van erre lehetőségem. Inkább tenisz a feleségemmel, néha futok, kondizom vagy bringázom az erdőben Érd környékén. A kulcscsontom is a sport miatt tört el a két ünnep között, síbaleset szenvedtem: egy fémlemezt csavaroztak be, húsvét előtt szedték ki. Szóval most a sportból egyelőre csak a gyógytorna maradt.
– Életmódja mit enged meg és mit nem? Van speciális módszere?
Nem hiszek a kúrákban. A fogyókúra például nekem soha nem jött be, az életmódot kell megváltoztatni. A táplálkozási szokásokat. Bármilyen kúrát választ az ember, az megterheli a szervezetét, de még a lelkét is. Az meg még inkább árt, ha utána drasztikusan visszahízik az illető. De ha az ember igyekszik kondiban tartani magát, mértékkel él, abba simán belefér néha a bűnözés. Egy fagyi, egy süti, sör vagy pálinka. Aki odafigyel a táplálkozásra, esetleg lecserél bizonyos ételeket, elhagy rossz szokásokat, akkor sok mindent meg tud előzni.

A főzés szinte teljesen kimaradt az életéből, ámbátor a kedvenc ételei egyike a Gundel palacsinta Fotó: Molnár Ádám

– A városi legenda szerint a hatvanas években Eszterházy Pétert osztálykirándulásra vitték a fertődi Esterházy-kastélyba, amikor a később íróvá lett kissrác felkiáltott: de hát itt minden a miénk! Hasonlót érez, ha a Gundel étteremben jár?
– Tárgy- és jogszerűen semmi sem a családé az étteremből. De az egész szellemisége, a gyökerek a mai napig nagyon erősen megvannak bennem. A legendás Gundel az államosításig a család tulajdona volt. Érdekes, hogy a főzés mégis szinte teljesen kimaradt az életemből, ámbátor a kedvenc ételeim egyike tényleg a Gundel palacsinta. Nem az, amelyiket meggyújtják, mert azt az eredeti recept szerint nem szabad. Az éttermet az 1900-as évek környékén még a dédnagyapám alapította. Aztán 1948-ban Ferenc nagypapám épp hazajött a hadifogságból, amikor államosították. A család egyik része kivándorolt, volt akit kitelepítettek, úgyhogy nehéz idők jártak akkor. Mindazonáltal a szüleim vigyáztak arra, hogy a családot ért sérelem ne hergeljen kamaszkoromban. Nyilván féltettek, nehogy az iskolában hülyeségeket beszéljek, és emiatt bajom legyen. Úgyhogy a családunkban nem volt napirenden az étterem elvesztése, később persze tudatosult bennem, hogy miként lett a családom a történelem része. A famíliában akadt ugyan mindig valaki, aki a vendéglátóiparban dolgozott, de nem a régi Gundel-szinten. Sajnos az a szakmai tudás, amit őseinktől örökölni tudtunk volna, mára elveszett. A rendszerváltás környékén Láng György megvette az éttermet és nagyon szépen bánt vele. Felújíttatta, és az emeleten kialakított családi szobában az ükapám, Gundel János, a dédnagyapám, Gundel Károly és a nagyapám, Gundel Ferenc fényképe is ott lóg a falon. Egyszer egy fogadáson mutattam is a kolléganőmnek, hogy nézd, itt a nagyapám fotója, mire azt mondta: Gábor, te mindig marháskodsz.

Egy nem hétköznapi család: Latinovits, Frenreisz, Bujtor, Gundel
A szerteágazó családfa szinte mindegyik ágára jut egy híres és kedvelt figura: az egyik Gunde-leszármazott, Katalin első házasságából született a színészkirály, Latinovits Zoltán. Az asszony második házasságából született fiút Frenreisz István néven anyakönyvezték, aki a színészi pályára lépve nevet változtatott, és Bujtor István néven aratott sikereket. Az öccsük a Skorpió basszusgitárosa, Frenreisz Károly. A dinasztiaalapító Gundel Károly egyik unokája Márta asszony, aki a műsorvezető édesanyja. Vagyis Gundel Takács Gábor a dinasztiaalapító dédunokája.

 

Akár ez is tetszhet A szerző további művei