Hetven éve, 1948. augusztus 1-jén adták át a második világháborúban felrobbantott, újjáépített Margit hidat.
Az Országgyűlés – a Lánchíd túlterheltsége miatt – az 1870. évi X. törvénycikkben rendelkezett egy második Duna-híd építéséről a fővárosban. A Lánchíd akkor egy magántársaság tulajdonában állt, amely nemcsak vámot szedhetett, hanem az 1840-ben elfogadott törvény értelmében kilencven évig monopolhelyzetet élvezett, azaz ez idő alatt Pest-Budán csak a Lánchídtól nyolc kilométerre épülhetett volna új híd. Az Országgyűlés ezért az 1870. évi XXX. törvénycikkben megváltotta a Lánchidat, és így szabad kezet kapott az új átkelő helyének kijelölésére. A híd végül a kiépülőben lévő Nagykörút utolsó szakasza, a Lipót (ma Szent István) körút folytatásaként épült meg, hogy elősegítse Pest északi területeinek fejlődését, és összeköttetést teremtsen Buda főútvonalával, a Margit körúttal.
A nemzetközi tervpályázatra 43 pályamű érkezett, ezek közül a francia Ernest Goüin mérnöké győzött, és a hatnyílásos, hétpilléres híd kivitelezését is az ő cége, a Societé de Construction de Batignolles végezte. A pilléreket és a hídfőket vasszekrények süllyesztésével alapozták, a hídfők és a középső pillér alá két, a mederpillérek alá egy alaptest került, a felmenő falakat gránittal burkolták, a hídszerkezet kavartvasból (avagy hegeszvasból, csökkent széntartalmú, hengerelt vasból) készült Franciaországban. A vas pályalemezen nyugvó útburkolatot fakockák alkották, a híd pilléreit díszítő szobrokat Adolphe Thabard mintázta.
A 607,12 méter hosszú, kétcsuklós ívhíd 1872 és 1876 között épült ötmillió forintos költséggel. Szélessége 16,84 méter volt, ebből a kocsipálya 11,1 méter, a két járda 2,9–2,9 méter volt. Vonalvezetése különleges, mert a Margitsziget déli végénél két egyforma széles Duna-ágat hidal át, ezért a tengelye középen 30 fokkal megtörik, középpillére szélesebb a többinél, 1900-ra itt épült meg a szigetre vezető egynyílásos szárnyhíd Zsigmondy Béla és Eckermann Ede tervei alapján.
A hidat Gyulai Pál író javaslatára nevezték el IV. Béla király lányáról, aki a Margitszigeten, a domonkos rendi apácák kolostorában élt. A hidat 1876. április 30-án adták át a forgalomnak, ez az esemény ihlette Arany János Hídavatás című balladáját. A hídon 1879-től lóvasút közlekedett, ezt váltotta fel 1894-ben a villamos, az autóbuszra még 1929-ig várni kellett.
A második világháborúban, Budapest ostroma idején – máig tisztázatlan okokból – a németek által aláaknázott, emberekkel teli híd pesti oldala 1944. november 4-én felrobbant, az áldozatok számát hatszázra becsülték. A még álló, három budai ívet a Budára visszavonuló németek 1945. január 18-án robbantották fel, csak a szárnyhíd maradt épségben. A híd roncsai mellett 1946-ban pontonhíd épült, amelyet a pesti köznyelv Manci hídként emlegetett.
A Margit híd újjáépítésére több elképzelés született, ezek közül a Ganz gyár hídosztályán dolgozó Papp János, Venetianer László és Kováts Oszkár tervét fogadták el. Az új átkelő az eredetinél könnyebb, de azzal egyező megjelenésű acél ívhíd lett, nyolc helyett csak hat főtartóval, vasbeton pályalemezzel, de a vámházak nélkül. A híd szélessége 25 méterre nőtt, és megnövelték az ívek nyílásmagasságát is. Az első főtartó ívet 1947 júniusában emelték be, a déli fél hidat 1947 novemberében adták át a forgalomnak, a híd teljes hosszában 1948. augusztus 1-jén, a hároméves terv kezdetének első évfordulóján indult meg a forgalom.
