„Az egypercesek nem csak intellektuális sziporkák”

Mácsai Pált Örkény István „magyar hangjának” nevezték egy nemrég tartott irodalmi beszélgetésen, arra utalva, hogy az Azt meséld el, Pista! című monológot immár huszonhárom éve adja elő a legkülönbözőbb helyszíneken, a saját színházától kezdve a Művészetek Völgyén át vidéki gimnáziumok tetőteréig. A Zsidó Művészeti Napokra (ZsiMü) is Örkény-esttel készül. Az élet értelme – Egypercesek száz percben című Lukács Miklós cimbalomművésszel közös produkciót május 26-án láthatja a közönség. Az előadás apropóján beszélgettünk egy villáminterjú erejéig.

– Mikor találkozott először Örkény István írásaival?

Gimnazista koromban. Örkény jelenség volt, egy zárt korban szellemi szabadságot sugárzott. Akkoriban még a Liszt Ferenc tér környékén rendezték az Ünnepi könyvhetet, arra jártam iskolába, és mindig azt kerestük, milyen Örkény-könyvek vannak a standokon. Érteni véltük az írásait. Értettük is, azzal együtt, hogy felnőttként mást jelentenek. Természetesen az Egypercesek volt a slágerkötete, de nagyon hatott rám a Rózsakiállítás vagy a Lágerek népe is. Sokat tanultam ezekből.

– A szakmai ismeretségük mikor és hogyan kezdődött?

Harminc évvel ezelőtt, amikor felkértek, hogy rendezzem meg a Macskajátékot Veszprémben. Sikerült előadás volt, azzal fogadtak el, mint rendezőt. Amikor aztán megint csak majdnem véletlenszerűen az Azt meséld el, Pista! című monológ színre került, állandósult a „viszonyunk”. Úgy tűnik, én vagyok Örkény színi képviselője, amit szívesen vállalok, de méltánytalannak érzek, mert egyrészt nem akarom kisajátítani, mindenki mondjon sok Örkényt, másrészt nem csak őt szeretem a magyar prózaírók közül. Még csak azt sem mondhatom, hogy őt szeretem a legjobban.

– Pedig az ember azt gondolná.

És Krúdy Gyula? Vagy Kosztolányi? És még sokan mások? Ezt nem lehet mérni. Sorolhatnék kortárs írókat is. Az kétségtelen, hogy a XX. századnak abból az időszakából, a hatvanas és hetvenes évekre gondolok, amikor alkotott, és egyébként nagyon későn a hangjára talált, ő áll hozzám legközelebb. Kortársai közül – általában is – ő él és hat ma igazán.

– Annak van köze az Örkény-szeretetéhez, hogy a színházának ő a névadója?

Van, de természetesen az ő színházi hatása miatt vagyunk Örkény Színház. A privát szeretet ehhez kevés lenne. Amikor a volt Madách Kamarában fölállt az önálló társulat és elkészült az új repertoár, meg akartuk változtatni a színház nevét. Először vissza Madách Színházra, hiszen ez az eredeti Madách, az Erzsébet körúti színház „lánykori” neve Royal Orfeum. A miénk prózai színház, a körúti zenés, a névadó habitusa is jobban illene hozzánk, de a „nagy” Madách – érthető okokból – nem  járult hozzá, hogy helyettük mi viseljük tovább a nevet. Akkor, miután az a színházi hagyomány, hogy a társulatok, az épületek gyakran veszik fel a színpadnak sokat adó szerzők nevét, már az én felvetésem volt, hogy Örkényről nevezzük el a színházat. Neki igazán sokat köszönhet a magyar dráma, és Molnár Ferenc mellett ő az egyetlen szerző, akit rendszeresen játszanak külföldön is. A Fővárosi Közgyűlés mindig is szétszakadt kedélyű volt, de ellenszavazat nélkül elfogadta ezt, ahogy pár évre rá azt is, hogy önálló színház legyünk. Sokat jelent nekünk, hogy ezek a döntések nem politikai programot, hanem szakmai munkát fogadnak el.

– A Zsidó Művészeti Napok Az élet értelme – Egypercesek száz percben című programja az ön ötlete volt?

Nem, felkértek rá, és eleinte hárítottam, mert az Örkény Színházban Nézzünk bizakodva a jövőbe! címen csináltunk már egyperces-felolvasást, műsoron is volt. Aztán eszembe jutott, hogy egy ilyen esttel járni lehetne az országot. Színészként az is a dolgunk, hogy minél szélesebb körben megmutassuk, amit fontosnak, átadni valónak tartunk és az egypercesek ilyenek –, ám a színházi produkciót, ahol huszonöten vagyunk, nem lehet utaztatni, hiszen senki nem tudja megfizetni. És amikor Lukács Miki is igent mondott a felkérésre, már nagy kedvem lett hozzá. Meglepően kortárs irodalmi est lesz, pedig lassan ötven éve született az utolsó írás. Tényleg, mintha ma írták volna őket. Mint minden jó szöveget, ezeket is érdemes újra és újra értelmezni. Úgy valahogy, ahogy az Anyám tyúkjában tettük a versekkel. Egyébként ezekben az írásokban nagyon is van versszerűség.  A vers is sűrítmény, az egypercesek is azok.

Mácsai Pál és Lukács Miklós

– Lukács Miklós cimbalomművésszel a Nem tudhatom – Radnóti és korunk című zenés irodalmi előadásban is együtt dolgozik. Ott találtak egymásra alkotótársként?

Ott ismertem meg, de a zenéjét korábban is hallgattam. Hallottam klasszikus, kortárs műveket és saját szerzeményeit is játszani, a CD-i vásárlója voltam.  Amikor az Örkény-esten kezdtem gondolkodni, azt kértem tőle, hogy a legnagyobb magyar szerzők zenéivel helyezzük el a szövegeket egy szellemi, érzelmi horizonton. Ezek az írások nem csak intellektuális sziporkák, érzelmi mélységük is van. Miklós ezzel egyetértett. Nekem is kottapultom lesz egyébként, mint Miklósnak, mert főleg olvasni fogok. Miklós Bartókot, Kurtágot fog játszani, de megjelenik Bach zenéje is, és sokat improvizál majd ismert témákból is.

– Fassang Árpád orgonaművész, akivel a Müpa Orgonasztorik című sorozatában együtt kalauzolják a nézőket, elismerően beszélt a zenei képzettségéről. Zenei tanulmányokat is folytatott?

Á, én tábortűzi gitáros és zongorázgató amatőr vagyok. Zeneiskolában sose tanultam, kottát is akadozva olvasok. De volt egy zenetanárom a középiskolában, Ungár István, aki az arra nyitott fülűeket egy életre beoltotta a zene tiszteletével és szeretetével. Szereztem egy minimális zenei műveltséget a zenész bátyám mellett a koncerteken, a zenehallgatások során, és a színház is hozzátett valamit. Ez-az rám ragadt, de nem vagyok képzett zenész.

Akár ez is tetszhet A szerző további művei