A pogácsa mérete

A vevőkör megcsappanása miatt eltűnőben van a cukrászdaillatú családias miliő

Májusban volt hatvanéves az egyik erzsébetvárosi cukrászda. Süteményeik íze ritkaságszámba megy. Az ötvenéves jubileumukon még százhúsz meghívott vendégük volt, de a hatvanéves fennálláson már nem volt mit ünnepelniük. Nem tudják kigazdálkodni az utcafronti terasz árát, az alkalmazottak bérét, a rezsidíjakat. Üzlethelyiségüket fél éve eladásra hirdetik.

Százéves, ma is használt mérleg mutatja a kimérős sütemények súlyát, előtte frissen vágott rózsák egy üvegvázában. A töltött sajtos rudacska hamar eltűnik a pultból, kisebb-nagyobb adagokban ropogós selyempapírba göngyölve viszik el az emberek. Kalácsok, trüffelek, kardinálisok, krémesek, somlóik, gesztenyepürék, túrótorták csodálatos világa a hűtő üvegén túl, a polcokon rég szolgált szifonok, kotyogók, darálók, kalácsformák, bambisüvegek láthatók. Gőzölik a tejhabot, sivítva folyik a kávé a csészékbe. „Nagyrabecsülésük jeléül” a környéket szépítő BÉKE (Barátság utca És Környéke Egyesület) rézbe vésett védnöki táblája a falon, amelyet a Bognár cukrászda 50 éves jubileumára állítottak ki. A dátuma szerint 2007 májusában azt kívánják, hogy a következő 50 évben a pogácsa mérete ne csökkenjen, a hab a kávén kemény maradjon, a fagylaltokból a pultban legkevesebb tizenötféle legyen, és a bejglikben mindig a töltelék legyen vastagabb, és ne a tészta.

Hatvanéves a hetedik kerületi Barát utca és Szövetség utca sarkán álló Bognár cukrászda! Gratulálva fordulok a pult mögött álló úrhoz, s hozzáteszem, bizonyára megünneplik. A válasszal Szabó György leforráz. Mert ünneplésre nincs okuk. Vége mindennek! Tavaly szeptember óta hirdetik az üzlethelyiséget eladásra. Nem mellesleg, mindhiába. Talán jó esetben kínai ruhaüzlet nyílik majd itt…

Szabó György azért mosolyog Fotó: Molnár Ádám

A Bognár cukrászdát Szabó György apósa, Bognár Ferenc alapította. A szakmát 1941-ben kezdte tanulni az Elektromos Művek reklámcukrászdájában, s 1944-ben Balatonfüreden kapta első állását. Budapesten a Hauernél dolgozott, majd a Damjanich utcai Rigóban. Szakmai tudását jellemzi, hogy évekig az országos mestervizsga-bizottság vezetője volt. A kicsiny, 1957-ben alapított kávézót évről évre fejlesztették. A törzsvendégek közé tartozott Gobbi Hilda, Kovács Erzsi énekes, Fehér Klára író s Kristóf Attila újságíró is

– Régen hatra jött a környéki cégekhez az első műszak, ezért készenlétben álltunk. Apósomékkal, a rokonsággal és az alkalmazottakkal együtt tizenöten dolgoztunk. A pult tele volt túrós táskával, mert az volt a divat: túrós táska, habos kávé. Egy emberünk csak kávét főzött a karos gőzölős géppel. Egy másik dolgozó egész nap fagyasztotta a krémeket, fagylaltokat. Többen sürögtek a pult mögött, néha az utcán kígyózott a sor. Egykor a Sugárban egy ember két asztalon árult tőlünk vásárolt sós és édes süteményeket. Rengetegen jártak az emeleti postára, s ameddig várakoztak, elmajszolták a süteményeket. Óriási forgalma volt, s mivel tőlünk vásárolt, nekünk is jelentős üzletfelünk volt. A legjelentősebb! Tíz-tizenöt kiló süteményt vett meg tőlünk naponta, most pedig egy hét alatt adunk el annyit – mondja a dicső múltról, és a riasztó jelenről Szabó György.

Klasszikus finomságok Fotó: Molnár Ádám

Vendég jön túrós rétesért. Kalácsot is visz. Egyet. És két álmos szemű fehér ruhás ápolónő kávéért esedez. Aztán nem jön senki.

– Ennek az üzletnek velünk vége. Minden, a környéken történt dolog ellenünk szól. A bőrdíszműves szövetkezet megszűnt, a közeli orvosi műszerészeket foglalkoztató társaság tönkrement, az utcabeli Patyolat bezárt, a földmérő céget felszámolták, geodétáik továbbálltak. A kórház valójában krónikus osztályokból áll, onnét sem jár már ide senki sem. Néha az ápolók egy-egy kávéra igen. Több építkezés leállt, társasházak betontorzói állnak a környéken. A véletlenszerűen betérő vendégekre alapozni pedig képtelenség.

Szabó György és felesége, valamint a két alkalmazott hajnali háromkor kel és négyre jön be dolgozni. Először a krémesek lapját, kalácsokat, pogácsákat sütik meg. Később a krémeket készítik, összeállítják a süteményeket. És már nem hisznek abban, hogy ezt sokáig folytatják. Az üzlet sorvadása is közrejátszhatott abban, hogy Szabó György gyermekeiben soha nem merült fel, hogy ezt az üzletet továbbvigyék. A lányuk közgazdász, a fiuk, aki a Vas utcában kereskedelmi iskolát végzett, ralizott, kaszkadőr volt a Filmgyárnál, most filmipari öltöztetéssel foglalkozik.

– Megnézzük, hogy milyen mínusszal indulunk a hónap elején. Mennyi lesz az emberek fizetése járulékokkal, és mennyire rúg a közüzemi számla. Egymillió forint körüli összegről van szó. Egy süteménynek hatszáz forintnak kellene lennie, hogy egyenesbe jöjjünk, de itt nincs rá fizetőképes kereslet. Egyet tehetünk, lehúzzuk a rolót – szögezi le Szabó György.

Így kell kinéznie! Fotó: Molnár Ádám

A férfi egyébként jogász, a mezőgazdasági törvényesség területén dolgozott. És talán nincs is még egy jogász, aki a marcipános kávétortát, borhabalagutat, puncstortát, diós szuflét, s islert ilyen jól elkészíti. Sok mindent megtettek a túlélésért. Egy ideig belvárosi fesztiválokra is sütöttek, de elment a kedvük. Azt kérdezték tőlük a gyorséttermi kínálathoz szokott emberek, hogy miért nem olyanok a piskótáik, zserbóik, flódnijaik, mint másutt, néha meg is nevezett helyeknél?

Tíz éve még százhúsz meghívott vendégük volt az ötvenéves fennállás ünnepén. Nézem az akkor készült fényképeket az albumokban. A védnöki táblán azt is írták nekik, hogy „legyen teraszuk és napernyőjük, kényelmes kerti székeik és asztalaik, amelyekhez a tulaj néha maga is leülhet a vendégei közé”. És akkor még volt utcafronti teraszuk. Azóta annyi történt, hogy az utcán már nincsenek székeik és asztalaik. A borsos bérleti ár kifizetését az édesipar bevétele nem teszi lehetővé.

Hát ennyi apróság és a vevőkör megcsappanása miatt eltűnőben van a cukrászdaillatú családias miliő…

Akár ez is tetszhet A szerző további művei