Éppen százhuszonöt éve, 1892. szeptember 20-án mutatta be egy párizsi fűzőkészítő az első modern melltartót.
Az intim ruhadarab „felemelő” története kibogozhatatlanul összefonódik a divattal és a nők társadalmi helyzetével. Az öltözködés történetében már a kezdet kezdetén elváltak egymástól a praktikus szempontok és az aktuális szépségeszmény diktálta követelmények. Attól függően, hogy a hölgyek mit akartak magukból megmutatni, hol a dekoltázst, hol a derekat hangsúlyozták, derekukat halcsont-, bőr-, fa- vagy fémmerevítők börtönébe kényszerítették, melleiket pedig leszorították vagy kitömték.
A melltartó története az ókorig nyúlik vissza. A több évezredes krétai falfestmények tanúsága szerint az akkori nők teljes dicsőségükben mutatták meg idomaikat. A görög nők már ruha mögé rejtették kebleiket, a rómaiak pedig egyáltalán nem tartották vonzónak a hangsúlyozott melleket, így azokat eltakarták, leszorították és azon igyekeztek, hogy méretét a minimálisra csökkentsék.
A reneszánsz nők búcsút mondtak a középkorra jellemző szemérmességnek, mellszorító pántoknak, és merész dekoltázsokkal igyekeztek kihangsúlyozni selyembe „csomagolt” kebleiket. Medici Katalin francia királyné az 1550-es években megelégelte udvarhölgyei szerinte illetlenül vastag derekát, és kötelezővé tette számukra a vasból készült fűzők viselését, hogy elérjék a kívánatosnak tartott „homokóra”-alakot, azaz a darázsderekat. A fűző szinte nevetséges magasságba emelte fel a melleket, amelyeket így már-már a kibuggyanás veszélye fenyegetett.
A királyné ezzel egy évszázadokig uralkodó társadalmi elvárás alapjait vetette meg, tisztességes nők ezután nem jelenhettek meg fűző nélkül. Mivel a fűző le- és felvétele hosszadalmas folyamat volt, az erkölcsösség szimbóluma is lett, emellett, mivel semmilyen munkát nem lehetett benne végezni, a hölgyek társadalmi állásáról is árulkodott. A vállpánt nélküli merev fűző, a corset könyörtelenül összenyomta a testet, viselésének veszélyeire – tartós légszomj, ájulás, a belső szervek károsodása – az orvostudomány fel is hívta a figyelmet, de a hölgyek alakjuk vékonyítását az egészségüknél előbbre valónak tartották.
A 19. század fordulóján az öntudatra ébredő nők egyre hangosabban követelték jogaikat, a szabadságot. Abba is beleuntak, hogy előírják számukra, mit szabad viselniük és mit nem, és fellázadtak a rájuk kényszerített míder ellen. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a lélegzetelállító szorításból való kitörést, a melltartót kinek köszönhetjük.
Egy francia fűzőkészítő, Hermine Cadolle 1892. szeptember 20-án szabadalmaztatta az első olyan női fehérneműt, amely modern melltartónak tekinthető. A kalandos életű hölgy részt vett az anarchista mozgalomban, emiatt Argentínába kellett emigrálnia, majd Párizsba hazatérve ruhaboltot nyitott. Ennek kirakatában tette közszemlére az 1889-es világkiállítás során le bien-etre (kényelem) névre keresztelt kétrészes alkotását, amelynek alsó része fűző volt, a felső viszont vállpántokkal támogatta a mellet. A felső részt hamarosan soutien-gorge néven (a régies kifejezés szó szerint azt jelenti: támasz a kebelnek) önállóan is forgalmazni kezdte, francia nyelven ma is így hívják a melltartót. Ügyfelei között királynők és arisztokraták voltak, sőt a híres kémnő, Mata Hari is szalonjában vásárolt.
Mások szerint a dicsőség az amerikai Marie Tuceket illeti, aki 1893-ban elhagyva a fűző többi részét, két kosarat szerkesztett, ezeket hátul pánttal és kapoccsal kötötte össze. Azonban hiába pattant ki fejéből a zseniális ötlet, amelyet szabadalmaztatott is, Tucek asszony nem rendelkezett jó üzleti érzékkel, portékáját neki magának nem sikerült eladnia. Az új kebelformálót hamarosan brassiere néven kezdték emlegetni, a kifejezés azután terjedt el széles körben, hogy a köztiszteletben álló Vogue magazin is használni kezdte. 1911-ben az Oxford szótárba is bekerült, majd lerövidült, ma már csak bra formában használják.
1913-ban a gazdag amerikai családból származó Mary Phelps Jacob egy New York-i társasági összejövetelre készült, ám finom szatén estélyi ruháján át kirajzolódott halcsont fűzője. Szobalánya segítségével két szaténzsebkendőből és selyemszalagból melltartót rögtönzött, amely meghagyta a melleket a maguk természetes formájában. Találmánya iránt egyre többen érdeklődtek, így azt 1914-ben szabadalmaztatta, majd 1500 dollárért eladta a Warner Brothers Corset Companynak, amely a következő 30 évben több mint 15 millió dollárt keresett vele. Arra az orosz származású Ida Rosenthal ébredt rá, hogy nem minden nőnek kényelmes az egyenméret, ő kezdett különböző nagyságú kosarakat gyártani.
Az ötvenes években a hegyes „rakéta melltartó” volt divatban, leghíresebb propagálói Elizabeth Taylor és Jayne Mansfield voltak. Ezt a ruhadarabot 1990-ben hozta vissza Madonna, aki koncertkörútján egy Gaultier által tervezett exkluzív alsóneműben lépett a színpadra. A hatvanas évek feminista mozgalma „Le a cicifixekkel!” jelszóval megtagadta a nőellenesnek kikiáltott fehérneműt, e korszak védjegye a fiús Twiggy volt. A kilencvenes években előtérbe kerültek a természetes alapanyagból készült nőies formák csipkével vagy anélkül, szilikon- vagy kivehető habszivacs betéttel, a DuPont cég által feltalált lycraanyagokból.
